A pitesti börtönben zajló kísérlet elmélete szerint a kommunista rezsim ellenállóit kínzás és verés útján jó polgárokká lehet nevelni.
A Piteşti-en alkalmazott átnevelési módszer előzményének a suceavai börtönben meghonosított eljárásokat tekinthetjük. 1949. január 6. és 19. között Suceaván kísérelték meg a kommunista Romániában először átnevelni a politikai fogvatartottakat. Ez két szempontból fontos: egyrészt megmutatta, hogy lehetséges a rabok átnevelése, működik a módszer, másrészt
kitermelte azokat a kádereket,
akik később részt vettek a piteşti-i jelenségként elhíresült kísérletben. A programba beemelt elítéltek oda jutottak, hogy a kommunista párt szerkezeti felépítésének mintájára a börtönben létrehoztak egy saját szervezetet, a Kommunista Meggyőződésű Fogvatartottak Szervezetét.
A Belügyminisztérium 1949. március 9-én egy új átnevelőt küldött, egy Stângă nevű fegyőr személyében és felszámolták a rabok szervezetét. A suceavai „első generációs” átnevelési projekt abból állt, hogy a programban részt vevő rabok közösen tanulmányozták és elemezték az ideológiai könyvészetet, illetve információkkal látták el a kihallgató tiszteket a még le nem tartóztatott személyekről valamint a börtöntársak állapotáról, hangulatáról.
Még javában zajlott a suceavai projekt, amikor a programban eredményesen részt vevő rabok egy csoportját a Belügyminisztérium Eugen Ţurcanu vezetésével
a piteşti-i börtönbe vezényelte
azzal a küldetéssel, hogy megteremtsék egy új típusú átnevelési program feltételeit. Az újonnan érkezetteket az első emelten található 11. számú, úgynevezett „korrekciós” cellában helyezték el (olyan rabokat őriztek itt, akik nem tartoztak a rendszer első számú ellenségei közé).
Az újonnan érkezettek hozzáláttak a rabokról szóló információk begyűjtéséhez és felvették a kapcsolatot a börtön vezetésével, hogy elkezdhessék a munkájukat. A börtönigazgatóság és az átnevelést kezdeményező csoport közötti kapcsolatfelvételre 1949 nyarán került sor, Iosif Nemeş belügyi ezredes látogatása során.
« a Történelem rovat további anyagai »
Június 7. és november 25. között a Belügyminisztérium megszigorította a börtönélet feltételeit: ez volt az új módszer életbe léptetésének első fázisa. November 25-én pedig a Securitate és a Belügyminisztérium még egyszer leellenőrizte a program kezdeményezőit.
Az akció 1949. december 6-án vette kezdetét
az első emeleti „kórház cellában.” A „piteşti-i átnevelési módszer” kidolgozásában és gyakorlatba ültetésben fontos szerepet játszott egy elítélt, Eugen Ţurcanu: a börtönben tanúsított odaadása azt az érzést keltette a vezetőségben, hogy a módszerük működik.
Ţurcanu a Iaşi-i Egyetem jogi karán tanult, 1946-ban lépett be a kommunista pártba, ahonnan még diplomataképző tanfolyamra is elküldték. 1948-ban tartóztatták le és egy év múlva ítélték el, egy letartóztatott vádjai alapján. Az ok: Ţurcanu ifjú korában tagja volt a Legionárius Mozgalomnak. E tényt amúgy Ţurcanu megemlítette az életrajzában, a letartóztatásra "biztonsági okokból" került sor.
Ţurcanu 1948 őszén a suceavai börtönben bekerült egy átnevelési programba, amelyet egy másik elítélt, Alexandru Bogdanovici irányított. Bogdanovici előzőleg a Legionárius Egyetemisták iaşi-i központjának volt a vezetője.
Ţurcanu hosszú ideig abban reménykedett, hogy hamarosan szabadulhat, ezért az első átnevelési projektbe konkrétan nem szállt be, csupán a folyóson őrködött, a börtönbesúgókat fedezte.
1949. január 6-án ítéletet hoztak a iaşi-i egyetemisták perében. Ţurcanut hét év „korrekciós” börtönbüntetésre ítélték. A fiatal, ambíciós, intelligens Eugen Ţurcanu
arra törekedett, hogy minél hamarabb szabadulhasson
(felesége és két éves kislánya várta), belépett az átnevelési programba, amelynek hamarosan átvette a vezetését is.
A piteşti átnevelési módszer egyik fő jellemezője az volt, hogy a fogvatartottakat saját cellatársaik verték meg brutálisan, politikai koncepcióikat megmásítandó. Az átnevelő bizottság tagjai és azok segédjei (maguk is börtönlakók) által kiosztott rendszeres verésen túl a fogvatartottakat különböző tornagyakorlatok elvégzésére kötelezték (guggolás, fekvőtámasz) valamint arra, hogy napokat, éjszakákat töltsenek kényelmetlen pozíciókba kényszerítve.
A legkülönbözőbb módszerekkel kínozták és alázták meg őket:
békaugrásban kellett közlekedniük, órákon keresztül kellett mossák a padlót, kúszniuk, mászniuk kellett, a kezük használata nélkül kellett étkezzenek, székletet és vizeletet kellett fogyasztaniuk, egymással kellett verekedniük. A börtönőrök csak a leleplezés első szakaszában vettek részt, ezután ők a terepet biztosították és csak szélsőséges esetekben léptek közbe.
A belső leleplezés során az elítéltet ara kényszerítették, hogy nevezze meg a saját és az általa ismert gyanús elemek által elkövetett börtön- és rendszerellenes magatartásformákat. Ebben a szakaszban csak a börtön területén belül „elkövetett” rendszerellenes cselekedeteket kellet megnevezni. Ezeket a cellatársak és az átnevelő előtt nyilvánosan kellett felsorolni.
A cellatársaknak is részt kellett venniük ebben a folyamatban, kérdéseket kellett feltenniük az illetőnek. Ha úgy vélték, hogy a önleleplező személy bármit is elhallgat vagy eltorzít, közbe kellett lépniük. Az átnevelők ezzel kettős célt követtek: egyrészt megpróbálták a lehető legmélyebben megismerni a börtön belső világát, illetve, hogy melyik rab, milyen mértékben vesz részt a börtön "társadalmi életében". A belső leleplezés szóban történt. Az elítéltek csak később számoltak be írásban, akkor is csak a legfontosabb történésekről.
Ezek után következett a külső leleplezés. Az elítéltek egy szappanból készült táblácskára tűvel bekarcolták azokat a börtönön kívüli történéseket, amelyekről a leleplezés folyamán beszélni kívántak, aztán jelentették az átnevelő tanács főnökének. Ez kérdéseket tett fel, esetenként arra utasította őket, hogy
bizonyos kérdéseket gondoljanak át jobban.
Amikor a főnök úgy értékelte, hogy eljött az idő, utasítást adott, hogy a leleplezéseket foglalják írásba. 1949. november 25. és december 26. között a leleplezéseket a börtön igazgatója Alexandru Dumitrescu valamint a börtön politikai referense (tisztje), Ioan Marina jelenlétében írták meg. Az első időszakban erre a börtön különböző adminisztratív helyiségeiben került sor. 1950 január 19. után ezeket a szövegeket a négyes kórterem melletti egykori mosdóban írták meg, Eugen Ţurcanu, az átnevelő főnök jelenlétében. Az elítélteknek közölniük kellett minden olyan információt, amelyet a rendszer felhasználhatott.
Íme néhány azokból a kérdésekből, amelyek érdekelték a Securitatet és a pártvezetést: legionárius szervezetek, államellenes szervezkedések, fegyver- és lőszerlerakatok, olyan személyek, akik segítenek az illegális határátkelőknek. A feloszlatott Nemzeti Parasztpárt tagjainak kapcsolatai, kémkedés (mindennemű kapcsolat Nyugattal), a gazdaság szabotálása (az államosítás ellen történő megnyilvánulások), valuta, nemesfém, tiltott könyvek és iratok birtoklása, kommunistaellenes cselekedetek a háború során, párttagokra vonatkozó adatok.
Az elítéltek a fenti kérdéscsoportok alapján írták le a saját magukra és ismerőseikre vonatkozó leleplezéseiket. Ezeket az írásokat leleplezéseknek nevezték hivatalos formában is és a következő mondattal kezdődött:
„Alulírott ... bandita, a következőket nyilatkozom:”,
ezek után következett maga a nyilatkozat szövege. A leleplezések nem sokban hasonlítottak azokhoz a nyilatkozatokhoz, amelyeket az elítéltek a Securitate előtt tettek a kihallgatások során. Inkább információszolgáltató feljegyzésekként lehet kategorizálni őket. Ezekben a börtönön kívüli eseményeket, információkat rögzítették.
A leleplezések hivatalosan a raboknak tett engedménynek számítottak. Ebből kifolyólag a raboknak kérelmezniük kellett, hogy megtehessék az ún. önleleplezésüket. Ez a gesztus a hatalmi ideológiával szemben történő kapitulációjukat jelentette. A leleplező szövegekben nem említették a tortúrákat, veréseket, maximum egy engedélyezett fanyelvezetben utalhatták rá, mint pl. „a konfliktus következtében”, a „viták következtében.”
Azt, hogy ki mennyire őszinte a nyilatkozataiban, Ţurcanu döntötte el. Utána szembesítették egymással a nyilatkozatokat meg a személyeket. Egy másik, Ţurcanu által használt módszer alapján az átnevelt rabok egykori cellafőnökeit hallgatták ki. Hogy megbizonyosodjon arról, hogy az elítéltek a teljes valóságot mondják, Ţurcanu gyakran addig verte őket, amíg azok elkezdtek kitalált történeteket mesélni.
Ezeket aztán szembesítette a többi rab nyilatkozataival. Az átnevelő főnök biztosította a programban résztvevő személyeket, hogy a nyilatkozataik nyomán nem kerül sor újabb perekre. Állítása szerint a leleplezés nem egy nyomozási eszköz, csupán
egy eljárás, ami megnyitja az utat az átnevelés irányába.
Tehát mindez nem egy újabb kihallgatásként értelmezendő, hanem a megtérés, az áttérés egy szükséges előkészítő szakaszaként. Valójában, állították, az őszinteség fokmérője, amely lehetővé teszi az új doktrína befogadását. A külső leleplezés folyamán az elítéltek arról tettek tanúbizonyságot, hogy szakítottak a múlttal.
A belső leleplezés egy újabb szakaszában az elítéltnek bizonyítania kellett, hogy teljesen szakított a múlttal. Össze kellett állítania egy életrajzot. A teljes átalakulást bizonyítandó, az életrajznak nagyon sok negatív adatot kellett tartalmaznia az illető személyről és közvetlen környezetéről.
Míg a külső leleplezés folyamán arra kényszeríttették őket, hogy a valóságot mondják, a belső leleplezés a fikciógyártás szakasza. Ez esetben nagyon sok valótlan dolgot kellett állítaniuk önmagukról pl: hogy ők és családtagjaik gonosztevők, gyilkosok, elmebetegek. Mindezt nem csak elmondani kellett, hanem be is kellett ismerni.
A elítéltek, miután beismerték „rémtetteiket”, ezek függvényében kellett újraértelmezniük eddigi életüket. Az életrajzot a cellatársak és az átnevelő főnök társaságában kellett megírni. Az életrajzi adatok elmesélésében részt vett az összes elítélt, akiknek kötelező volt kérdéseket feltenniük, megcáfolniuk és vádolniuk minden egyes esetben, amikor az illetőről úgy gondolták, hogy egy kicsit is ragaszkodik a múltjához. A legönmarcangolóbb életrajz volt a legsikeresebb, a semleges hangvételű életrajzot banditizmusként könyvelték el. A legsikerültebb életrajzokat egyfajta igazolás végett elküldték a Belügyminisztériumhoz. E szakasz után
következett az ideológiai indoktrináció.
Azokat az elítélteket, akik túljutottak az előző átnevelési szakaszokon, ideológiai kiképzésben részesítették. Megbeszélték, megvitatták velük a kommunista ideológia alaptételeit. A külső leleplezés fázisában az elítélt megírta az önleleplezését, a belső leleplezés során az önéletrajzát és a következő szakaszban, a leleplezés utáni szakaszban, elemeznie kellett saját fejlődését. Az átnevelés ezt a hármas dinamikát követte: az első szakaszban a fogvatartott szakított a múltjával, a második szakasz megerősíti ezt, a harmadik szakaszban felvérteződik ideológiai elmélettel, amely elvileg lezárja a folyamatot. Az első szakaszban megsemmisítették az elítélt alapkoncepcióit, a másodikban újjáírták a múltját, a harmadikban megkapta a magyarázatot, hogy mindez miért is történt.
A sikeres átnevelés az úgynevezett korrekciós részlegen ért véget. 1950 nyarán Piteşti-en véget ért az első csoportos program. Az elítéltek körülbelül kétharmada esett át az átnevelésen. Ezek után a hatalom úgy gondolta, hogy más börtönökre is kiterjeszti a módszert. Az átnevelésen átesett elítélteket más börtönökbe helyezték át (Brassó, Szamosújvár, Tîrgu Ocna és Ocnele Mari). Ezekben a börtönökben is több-kevesebb sikerrel zajlott az átnevelés. Annak ellenére, hogy próbálták a folyamatot egységesíteni, mindegyik börtönnek megvan a saját átnevelési története. A módszer 1950 márciusában Brassóban, majd 1951 áprilisában és szeptemberében a Bákói Aknavásáron is kudarcot vallott.
AZ ÉN SZÉTZÚZÁSA
A totális átnevelés során a tudat teljes megsemmisítését célozták meg; a későbbi önelemző átnevelés során elégséges volt beismerni, hogy az illető vétett a kommunista rendszer ellen.
Az ország más börtöneiben tapasztalt kudarcok ellenére, Piteşti-en folytatódott az átnevelés, 1950-ben, április és szeptember között a földszinten levő elítéltekkel, 1950 decemberétől 1951 tavaszáig az alagsorban levő munkaszolgálatra ítélt személyekkel.
1951. július 10-én egy Ion Simionescu nevű elítélt, aki átesett az átnevelésen, egy munkatáborban szándékosan elhagyta a tábor biztonsági kerítését azért, hogy az őrök lelőjék. Az ő halálának köszönhetően fény derült az átnevelés jelenségére, a Londoni Rádió tudomást szerzett arról, hogy
Romániában kínozzák a politikai foglyokat.
A temérdek kritika hatására a rendszer úgy döntött, hogy beszünteti az átnevelést. Ez a folyamat két szakaszban zajlott le.
1951 szeptemberében a piteşti fogvatartottakat Szamosújvárra szállították, ahol még 1950-ben elkezdődött az átnevelés. Szamosújváron pedig 1951. december 19-én leállították az átnevelési projektet. Az átnevelő program lebonyolításában résztvevő foglyokat Zsilávára szállították, ahol két éven keresztül a Securitate többször is kihallgatta őket, amíg eldöntötték, hogy kiknek a nyakába varrják a felelősséget.
A nyomozás során a hatóságok igyekeztek úgy beállítani az átnevelés-ügyet, mintha azt a Legionárius Mozgalom bebörtönzött tagjai szervezték volna meg abból a célból, hogy kompromittálják a népi demokratikus rendszert. A nyomozás során megvádolt 21 elítélt magára vállalta és elismerte a vádpontokat, ezzel is bizonyítva a rendszernek, hogy az átnevelésnek voltak eredményei. Az átnevelés vezetője, Eugen Ţurcanu látva, hogy semmi esélye nincs a menekülésre, nem ismerte be az ellene felhozott vádpontokat.
Az átnevelésben érintett személyek pere 1954. szeptember 20. és november 10. között zajlott le Bukarestben. A hatóságok az elején úgy tervezték, hogy a tárgyalás,
egyfajta példastatuálás végett,
nyilvános lesz, azonban menetközben változott a forgatókönyv. A tárgyalásokat zárt ajtók mögött folytatták le, a közönséget mindössze a securitatés tisztek és azok feleségei alkották. A 22 átnevelt elítéltet (egyetlen kivétel Nicolae Cobâlaş volt) gondosan a volt legionáriusok közül válogatták ki.
A védelemnek gyakorlatilag semmi szerepe nem volt, a védő bírák is inkább vádolták az elítélteket. Az átnevelésen átesett rabok abban reménykedtek, ha elismerik bűnösségüket, megmenthetik bőrüket. Maga Eugen Ţurcanu is (eddig ismeretlen okokból) változtatott a kihallgatások során tanúsított magatartásán, elismerte „bűnösségét”.
Politikai bűnök elkövetésének vádjával a Katonai Bíróság az összes érintettet halálra ítélte. 1954. december 17-én a zsilávai börtönben 16 elítéltet végetek ki. A tizenhetediket 1955. június 22-én végezték ki. A börtönhivatalnokok közül bűnbakként Gheorghe Sucigant, Alexandru Dumitrescut, Tudor Sepeanut, Constantin Avădaneit és Viorel Bărbosut ítélték el külön perben, ezzel terelve el a figyelmet a pártvezetők és a Securitate egyes vezetői által elkövetett törvényszegésekről.
Romániában és nemzetközi szinten is kevés az átnevelésre vonatkozó elemző munka. Többségük
egyszerű pszichikai rombolásként tárgyalja,
kevesebb figyelmet szentelve az akarat és meggyőződés átalakítására tett kísérleteknek. Az átnevelésen átesett személyekkel készült interjúk elemzése azonban azt mutatja, hogy a gondolkodásmód és érzésvilág megváltoztatására tett kísérletek gyakorta sikeresek és tartósak voltak. Az átnevelést pszichésen csak egy nagyon szűk, az akciók perifériájára került csoport vészelte át. Ezt a jelenséget több tényező is befolyásolhatta: az átnevelés tömeges jellege, az átnevelés körülményei, az átnevelők viselkedése és az átneveltek ellenállása.
Az átnevelések során a tudat az őt ért agresszió hatására nagy nyomás alá került. Az esetek többségében a sorozatos sokkhatás eredményeként az illető szétesik. Létezik azonban egy nehezen magyarázható jelenség is, amikor is a tudat visszazár, magába fordul, és egy belső egyensúlyt teremt. Ezt nevezzük, többszörös tudatnak. Ezzel szemben, annak ellenére, hogy a fenti jelenség is az átnevelő leleplezés hatására alakul ki, az átnevelt tudat esetében a tudat megszűnik az átnevelés előtti formában létezni, működni. Ez esetben
az ént szétzúzzák és az új ember modellben rakják össze.
Az átneveltek nem képeznek egy homogén kategóriát. Három csoportot különböztethetünk meg:
a) az átnevelés káderei azon elítéltek közül kerültek ki, akik vezették a projektet, akik tagjai voltak a leleplező bizottságoknak és részt vettek az átnevelés kádereinek járó képzésben;
b) az átnevelő tanácsok segítői olyan elítéltek voltak, akik támogatták a leleplező bizottságokat és magát az átnevelést és olykor részt vettek azokban;
c) az átlagos átneveltek, akik néha részt vettek mások átnevelésében, de nem voltak a leleplező és átnevelő bizottságok tagjai.
A fenti osztályozásnak megfelelően beszélhetünk továbbá erős tudatról, átlagos tudatról és ún. puha tudatról. Puha tudattal az ún. átlagos átneveltek rendelkeztek. Ezek a személyek ritkán vettek részt a különböző átnevelő bizottságok munkájában, mások leleplezésében.
Ők voltak a leleplezések hátvédjei.
Az átnevelt tudat második kategóriája, az ún. átlagos tudat hordozói segítették az átnevelő bizottságokat. Gyakorta őrködtek, felügyeltek a leleplezés és átnevelésesek során. Egyfajta összekötő szerepet játszottak az átnevelők és az átneveltek között.
Az erős tudat az átnevelőt jellemezte. Az átnevelés legmagasabb szintű terméke. Ők alkották az átnevelő és a leleplező bizottságokat. Ők feleltek a többiek „megtérítéséért”. Ezek azok az elítéltek, akik a legtovább mentek az új hit érdekében, az ideológiai átnevelés előőrsei voltak. A Belügyminisztérium ideológusainak kifejezésével élve, miután az elítélteket „megsemmisítették”, majd újra öntötték az „új ember” képében, ezen utóbbiak közül kerültek ki a legkeményebb elemek. Ez a típusú kategorizáció inkább funkcionális értelemben használható, hogy a rendszer milyen mértékben használta őket az átnevelési folyamatban.
Az ’50-es évek átnevelési kísérlete összehasonlítható a hasonló belföldi és külföldi módszerekkel, eljárásokkal. 1960 és 1964 között a romániai börtönrendszerben
egy új típusú átnevelést alkalmaztak.
Először Enyeden léptették életbe, majd 1962-től Botoşaniban és Szamosújváron. Az új módszer jellemzői között már nem találjuk ott a verést és kínzást, annál inkább a nyomásgyakorlást és a szabadon engedés ígéretének kombinációját. A módszernek már nem a teljes megsemmisítés volt a célja, hanem a semlegesítés, az ellenállás megtörése. Ez a módszer meglehetősen jól működött. A fogvatartottak zöme elítélő nyilatkozatott adott ki a régi pártjaikról és azok vezetőiről, amelyek közül néhányan maguk is részt vettek ezekben az akciókban. 1964-ben, az amnesztia idején néhány tucatra tehető azok száma, akik megtagadták, hogy elítéljék saját múltjukat.
Az átnevelés sikerességében az is szerepet játszott, hogy az elítéltek többsége hosszú ideje volt börtönben (egyes legionárusok már 1941-től), semmiféle információval nem rendelkeztek arra vonatkozóan, hogy mi történik a falakon kívül, és nem utolsó sorban az a remény, hogy a rendszer ténylegesen keresi a megbékélést a hajdani ellenségeivel. Az átnevelés eszköztárában megtalálható a politikai rendőrség összes módszere, technikája: elszigetelés, dezinformálás, befolyásolás, az illető hajdani vezetőiről kialakított kép lerombolása. A totális átnevelés során a tudat teljes megsemmisítését célozták meg; a későbbi önelemző átnevelés során elégséges volt beismerni, hogy az illető vétett a rendszer ellen.
A szovjetek korán rájöttek ara, hogy az átnevelés fokozatos, progresszív folyamatként kell, hogy megtörténjen, a román átnevelők csak az átnevelés romániai „gyerekkora” után ébredtek rá mindezekre. Dokumentumokból rekonstruálható, hogy a Piteşti-en lefolytatott átnevelés megkezdése előtt
a szovjetek figyelmeztették a román felet,
hogy ne menjenek el túl messzire. A nagyon gyors személyiségváltás szerintük veszélyeztette a folyamat sikerességét.
Az átnevelés módszerét Makarenko dolgozta ki a húszas évek Szovjetuniójában. Kínában, akár csak Piteşti-en, a totális átnevelés volt a kitűzött cél. A kínai hatóságok ugyanakkor nem mindig közölték ezt az elítéltekkel. Pl. a gondolkodás átalakításán átesett Pierre Sauvage katolikus lelkésztől nem kérték, hogy vesse el hitét, „csupán azt”, hogy ne imádkozzon. Az átnevelők tudták azt, ha megszüntetik a hit kifejező eszközét, elsorvaszthatják azt. Az átnevelést hosszú folyamatként képzelték el, hogy a román terminológiát használva ne alakuljanak ki „mesterséges pszichológiai folyamatok.” Kína volt császárának, Pu Yinek az átnevelése 12 évet vett igénybe.
Az 1964-es amnesztia után a romániai kommunista rendszer, alkalmazkodva a változásokhoz, továbbra sem mondott le az ún. átnevelő módszerek alkalmazásáról. Ezek alkalmazásának az volt a célja, hogy megakadályozza az ellenzékiség kialakulását. Íme néhány módszer: figyelmeztetés (az illetőt behívatták a Milíciára vagy a Securitatéra és különböző módszerekkel fenyegették); pozitív befolyásolás (a Securitate ügynökei, munkahelyi főnökök vagy akár családtagok révén); az illető környezetének felszámolása és elszigetelése (a veszélyesnek tartott személyek esetében, hogy ne befolyásolhassa a környezetét); a tevékenységek semlegesítése (a fent említett technikák kombinatív alkalmazása, hogy felszámoljanak egy ellenséges csoportosulást); ha mindezek működésképtelennek bizonyultak,
következett az internálás a pszichiátriára.
A Ceauşescu-korszakban elsősorban az egyént próbálták meg befolyásolni azzal a céllal, hogy ne alakulhassanak ki civil vagy politikai ellenzéki csoportosulások, és ha megalakultak, azonnal felszámolhassák azokat. A negyvenes, ötvenes évek agresszivitása után a hatalmi szerveknek már nem volt szükségük szélsőségesen durva eszközökre, a mérsékelt eszköztár is meghozta a kívánt eredményeket.
A kommunista nevelés, illetve átnevelés közös talajból táplálkozott. Az új ember megteremtésének eszközei voltak. Az előbbi a személyiség kialakításáért felelt, az utóbbi pedig annak újraalakításáért. Az ideológia jellemzője, hogy akár a tájfun, képes rombolni a centrumban is (a börtönök világában) és a periférián (a börtönön kívüli világban) is.
A romániai átnevelésről születet néhány leírás, elemzés 1989 előtt és után is. Íme néhány a legfontosabbak közül: Dumitru Bacu: Piteşti, centru de reeducare studenţească, Madrid, 1963. Virgil Ierunca: Fenomenul Piteşti, Paris, 1981. Virgil Ierunca: Le phénomène concentrationnaire en Roumanie, Galimard, 1973. Grigore Dumitrescu: Demascarea, 1978, München. Paul Goma, Patimile după Piteşti, Hachette, Paris, 1981.
2011. március 14, 19.
http://itthon.transindex.ro/?cikk=13840http://itthon.transindex.ro/?cikk=13898
